Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

Translate

Keresés a blogban

2012. augusztus 16., csütörtök

Mert az egó...

Ma reggel tök jó értékekkel ébredtem, ezért délelőtt azt gondoltam, hogy egy Costa Coffee-s tejeskávé simán belefér a napomba inzulin nélkül is. Nos, azt hiszem, túl vagány voltam, mert a vércukrom azonnal 19,0-re ugrott fel. Írhatnám azt, hogy én ezt nem is értem… De az a helyzet, hogy nagyon is értem. És amikor a kávémat iszogattam, végig tisztában voltam azzal, hogy amit teszek, az én-ellenes cselekedet. Csak nem akartam tudomást venni róla, mert könnyebb elhinnem, hogy nekem ehhez az egész diabéteszhez az égvilágon semmi közöm, hogy reggel szúrok, délben és este is szúrok, és mérek napközben, ha kell. De amúgy ennyi. Lapozhatunk.

Sokszor "csipegetek" meggondolatlanul. Többször előfordul, hogy becsúszik egy-egy gömböcske fagyi, vagy egy pohárka tejszínes kávé vagy bármi, aminek én éppen akkor nem tulajdonítok jelentőséget. Amiről azt hiszem, bőven belefér a napomba inzulin nélkül is. És  egyszerűen képtelen vagyok az agyamban tudatosítani, hogy ez NEM IGAZ. De vajon mi az oka ennek?
Lustaság? Szégyen? Szégyen mások előtt, vagy esetleg magam előtt? Szerintem egy kicsit mindhárom állítás igaz.
Lustaság, mert tényleg csak 2 percig tart belőni pár egység inzulint, amikor kell.
Szégyen? Nos, ezt egy kicsit bonyolultabb definiálni.
Ahogy egy korábbi bejegyzésemben említettem már, az elmúlt tíz évben még soha nem sikerült remegő kezek nélkül használnom a tollam vagy a vércukormérő készülékem, amikor idegen emberek vettek körül. Kellemetlen érzéssel tölt el, ezért igyekszem elvonulni a mosdóba, fürdőszobába, ahova éppen tudok. De pontosan nem tudom, hogy önmagam szégyellem-e mások előtt, amiért ezeket a cuccokat egyáltalán használnom kell, vagy csak így tartom ildomosnak?
Nos, igen, illem.:) Ez valószínűleg az egóm szülte indok.
„Inkább arrébb megyek, mert nem akarok más embereket sokkolni a tű és egyéb eszközeim látványával.. Végülis ki tudja, hogyan reagálnának a történetre?”  - szoktam mondogatni. Mert amúgy nyilván semmi bajom nekem ezzel, simán beadom én bárhol bármikor… de a többi ember… Aha.:) Érdekes ez. Főleg így leírni. Hogy mennyire képes az egó irányítani, mennyire fenn akar tartani egy látszatot a tökéletes egészségről, harmóniáról mások előtt! És azt hiszem, az egóm hiteti el velem is sokszor, hogy nincs itt semmi tennivaló. (Például amikor képes vagyok semmit sem enni, csak mert idegen emberek között vagyok és nem tudok elvonulni mérni meg lőni... aztán kapkodom a szőlőcukrot. Idióta.)
De hogy önmagam szégyellem-e? Talán nem is mások előtt. Inkább saját magam előtt. Hogy nem sikerült még teljesen azonosulnom ezzel az állapottal, ezzel a feladattal… hogy nem csinálom maximálisan jól azt, amit kellene. Kicsit talán lázadok is. Mindig. Magam ellen, mások ellen. Itt legbelül…
Pedig, ennyi hosszú év és pozitív-negatív tapasztalatok tömkelege után talán ideje lenne felébredni.

Hé, Te gyáva némber! Cukorbeteg vagy! Ennyi. Vállald fel, hiszen így vagy kerek egész! Fogadd el, és élj vele boldogan!

Igen. Az vagyok. :-)


Utóirat:

Osho: Az ego könyve.
Ebben a témakörben kincs. Kissé nyersen, de fantasztikusan leírja véleményét az elménk, az egónk működéséről. Pontosan elmagyarázza, miként befolyásolja gondolatainkat és tetteinket az elme, mit és miért gondolunk úgy, ahogy, és hogy miképpen lehet átvenni a hatalmat az egó felett. Ajánlom figyelmedbe!;)

DiabGirl