Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2012. augusztus 10., péntek

ReSzocializálódás

Miután kiderült, hogy 1-es típusú cukorbeteg vagyok, az osztálytársaim, barátaim érdeklődéssel figyelték a helyzetem. Hozzám és a családomhoz hasonlóan többnyire alig olvastak, hallottak ilyesmiről. Sokat segített a "re"szocializálódásban az, hogy ez az egész nekik is új volt és nekem is, így kezdetben együtt fedezhettük fel ennek jó és rossz oldalait egyaránt.

A mi kis ibrányi középiskolánk nem volt túl nagy, sőt. Úgy indultunk nap, mint nap tanulni, mintha második otthonunkba mennénk. Mindig szeretettel fogadtak bennünket a tanárok, a takarító nénik, a konyhás nénik és a büfés bácsi is.:) Olyanok voltunk, mint egy nagycsalád. Aki ismer engem, és akivel ugyanabba a gimibe jártam, most bizonyára egyetért velem. Semmi sem volt túl bonyolult, csak a szimpla serdülőkort éltük.
Emlékszem, az utolsó évben  épp bálkirálynőt választottak a farsangi mulatságra, amikor bent feküdtem a belgyógyászaton. Az osztálytársaim bejöttek hozzám a kórházba, és személyesen osztották meg velem a hírt, hogy én lettem a bál szépe. Nagyon boldog voltam.:) Amikor hazaértem teljesen lefoglalt a készülődés, a ruhám, a gondolat, hogy én legyek a leggyönyörűbb hercegnő. Nem igazán figyeltem oda az evésre, vagy hogy mit mikor hogyan kell ezentúl csinálnom. Ha édesanyám nincs ott mellettem, semmit nem tudok megtanulni. Ha Ő nem tartja bennem a lelket, mára már biztosan elvesztem volna a süllyesztőben.
De itt vagyok. És nagyon szívesen emlékszem vissza a kezdetekre.:)

Amikor a kórházból visszakerültem az iskolapadba, fura volt az új helyzet. Nem mertem a "kis táskám" nélkül elmenni sehova, még mosdóba sem. Mert hát ki tudja, mikor van szükség az inzulinomra, vagy mikor kell cukrot mérni. Tudatosan figyeltem oda magamra, és kértem tanáraimat, hogy tegyék ugyanezt. Az osztálytársaim ismertek évek óta, tudták és elfogadták az új helyzetet, és egyáltalán nem néztek rám ferde szemmel. Legalábbis így emlékszem.:) A suliban teljesen egyedül képviseltem a diabéteszesek táborát, ennek ellenére a menzán is nagyon segítőkészek voltak velem. A „konyhás nénik” (ahogyan mi neveztük őket:) minden ebéd alkalmával elkészítették nekem az aznapi menü cukormentes változatát. Sőt, sokszor beszereztek nekem néhány gyümölcsöt az adott desszert helyett. Szívet melengető érzés erre a kedvességre visszagondolni.:)
A testnevelés órákon sem volt probléma, Bene tanár úr mindig a segítségemre volt. Sőt! Azt, hogy az anyagcsere betegségem időben észrevették, és az orvosok időben kezeltek az inzulin beállításával, részben (nagy részben) neki is köszönhetem. Elsők között lett figyelmes a hirtelen fogyásra és a mértéktelen folyadékfogyasztásra, s tanácsolta egy vérkép felállítását. Aggodalma be is bizonyosodott. Persze aztán jöttek a találgatások, hogy vajon miért lettem cukorbeteg? Utólag viccesen hangzik, de akkor nagyon komolyan gondolták egyesek, hogy anorexiás lettem, és egyértelműen a táplálkozás zavar okozta a bajt. Tudni illik, akkoriban kitaláltam, hogy modell leszek. Első szépségversenyeimen indultam, ami egyébként okozhatott akkora stresszt, hogy akár hozzá is járulhatott a történethez, de alapjában véve semmi köze nem volt hozzá. Inkább a sok feladat, amit akkoriban felvállaltam magamra. Nos, azt kellett volna végiggondolni. Készültünk a szalagavatóra, tanultunk az érettségire, a jogosítványom megszerzése is folyamatban volt, táncórákra jártam, és persze a mindennapi teendőknek is maximálisan eleget akartam tenni. Véleményem szerint ez a fajta sok(k) váltotta ki az immunrendszerem meggyengülését, de igazából sosem kaptam a "miért"-re pontos választ senkitől.

Mindenesetre a beilleszkedéssel sosem volt gondom. Később, a főiskolán sem. És ezért mindig hálás leszek mindazoknak, akik szeretettel vettek körül és segítettek nekem.:)

Utóirat:

Azt hiszem, örülök, hogy nem pici gyerekként kellett szembenéznem ezzel a feladattal. És nem csak magára a betegségre gondolok, hanem a beilleszkedésre is. Több helyen olvasom, mennyire rugalmatlanok ma az óvodák és az iskolák ebben a tekintetben… Vajon tíz évvel ezelőtt, más környezetben hogyan oldottuk volna meg mindezt?

DiabGirl