Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2012. szeptember 12., szerda

Lábjegyzet

Tudom, hogy rohansz, szaladsz és kapkodsz, hogy sokszor döntésképtelen vagy. Magányos és tanácstalan. Tudom, hogy néha nagy kanállal akarod falni az életet, hogy úgy érzed, menned kell, nehogy lemaradj valamiről. Bármiről. Tudom és megértelek.

De vajon megálltál-e valaha egy röpke pillanatra is? Csak egy percre. Csak azért, hogy lásd, mik vagy kik vesznek Téged körül valójában? Hogy barátod-e a barátod? És tényleg szeret-e az, aki ezt állítja? Biztos vagy abban, hogy jó úton haladsz előre? Hogy azoknak adod az értékes idődet, akik azt megérdemlik, és azzal foglalkozol, ami igazán boldoggá tesz? Szerintem nem is mernéd magadnak megválaszolni ezeket a kérdéseket. Én sem akartam.
De megálltam. És körülnéztem. Csak egy pillanatra. És nem tetszett, amit láttam. Ennek több oka is van. Például a rosszul megválasztott emberek.

Aki ismer, tudja, mennyire hiszékeny vagyok és mennyire tudok bízni, akár ok nélkül is. Nem gondolom, hogy ez egy rossz tulajdonság, de azért manapság már érdemes megfontolni, kit engedsz közel magadhoz (az intim zónáról nem is beszélve). Én megtanultam a leckét. Most tényleg, igazán.:)
Gyerekkorom óta igénylem a társaságot. Sosem szerettem sokáig egyedül lenni, ami a diabétesszel csak fokozódott. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy olyan nagyszerű öcsém van, aki az élet minden területén a másik felem lehet. Akire bármikor, bármiben számíthatok. A testvér szó jelentése számomra sokkal többet jelent most, mint évekkel, vagy akár hónapokkal ezelőtt. Felbecsülhetetlen értékként tekintek rá, kimondhatatlanul tisztelem őt, akárcsak a szüleimet. 
És nagyon büszke vagyok a családomra, a majd százfős, igen közeli rokonságomra. Amikor megálltam, azt láttam meg először, milyen kevés időm jut rájuk. Hogy mennyire el vagyok foglalva a saját dolgaimmal, amelyeket épp fontosnak tartok, miközben az unokahúgaim és unokaöccseim észrevétlenül felnőnek, keresztszüleim, nagyszüleim pedig megöregszenek.
Azt az időt máris mind odaadnám értük, amit az utóbbi pár évben családlátogatások és közös programok helyett igazinak vélt, nagy szerelmekkel, tömérdek munkával és tengernyi bulizással töltöttem.

Igen. Rosszul választottam barátokat. Rosszul ítéltem meg a férfiakat. És azt hiszem, magamhoz képest, túl sok és kimerítő munkát vállaltam. Mert siettem, rohantam és nem hagytam időt a gondolkodásra. Mindent a lehető leghamarabb akartam elérni az életben. Tüstént. És akartam rengeteg barátot, akikkel szórakozhatok, de olyan pasit is, aki majd nagyon fog szeretni életem végéig. Az igazit, aki feleségül vesz, és akinek szülhetek egy-két lurkót is. Azonnal akartam. Mindent. Így történhetett, de csakis így, hogy idővel már csak olyan számító, idétlen és komolytalan emberek vettek körbe, akik energiavámpírként szívták le az összes jó energiámat. Szó szerint.  
Bizonyítani akartam. Mindenben. Persze mondanom sem kell, milyen hatással volt ez a pörgés a cukorbetegségemre. Nyugtalan voltam. Átláthatatlanná váltak a hétköznapok, az étkezések, mindig mással, másokkal foglalkoztam, magamra sohasem szántam elég időt. Azt hiszem, féltem az egyedülléttől és ezért mindig szükségem volt az emberek társaságára, önbizalom híján pedig a hitre is, hogy engem mindenki szeret.:)
De amikor körbenéztem, éreztem, hogy nem vagyok jó helyen. Hiába zsongtak körülöttem az emberek, hiába udvaroltak a férfiak naponta többen is, hiába zizegtem partiról partira, egyedül éreztem magam. Nem tetszett, ahogyan élek, nem szerettem a mindennapokat és már rosszul voltam azoktól az infantilis, ambíciók nélküli, béna, én központú emberektől...
Megálltam egy röpke pillanatra és tudtam, hogy gyökeres változásokra lesz szükségem. És mindez tényleg csak egy pillanat műve volt. Ma már úton vagyok ezen a változáson. Új lakásba költöztem, új életet kezdtem, és végleg magam mögött hagytam a korábbi gyorsított tempót, az álbarátokat, akiket eddig sajnos komolyan vettem. Boldog vagyok és nem félek az egyedülléttől.:) 

A tapasztalatok feldolgozása még folyamatban, de azt hiszem érdemes volt kicsit megtorpanni, és meglátni, mi az, ami valóban fontos nekem, mi az, amit igazán szeretnék elérni az életben, és kik azok, akik megérdemlik a velem töltött időt.:)


Állj meg egy percre, és nézz körül! Érdemes.

Utóirat:

Legfőbb baklövéseim szinte biztosan a naivitás számlájára írhatóak, de legalább tudom, milyen csúnyán el tud ferdülni egy felállított értékrend és érzem, milyen nagy felelősség szeretni és becsülni az életem.
Vigyázni mindarra, amit imádott családom kincseiből magammal hoztam a nagyvilágba.

DiabGirl

3 megjegyzés:

  1. Dettó, ugyanez a "másik" oldalról... De minden csak a fejedben zajlik, ha nem veszed komolyan, akik körülvesznek, akkor nem fáj, ha idióták, nem csalódsz...a többi + jön magától...az értékek egymásra talának...húú de nyálas voltam, de talán így van...vagy nem:)

    VálaszTörlés
  2. Így van bizony.:-) Az értékek egymásra találnak.:-)

    VálaszTörlés
  3. Milyen igaz, minden szó!!
    Előbb-utóbb mindenki rájön, hogy kik azok, akik szeretik, és érdemes rájuk időt szánni. Akik pedig nem érdemlik meg, le kell zárni a kapcsolatokat, és túltenni magunkat rajta. Most én is valami ilyesmi folyamaton megyek át. Nem egyszerű a helyzet, de ilyen az élet. Kész vagyok a változásokra, az új emberekre, új élményekre.

    VálaszTörlés