Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2012. október 15., hétfő

SpaceTime

Félelmetes, hogy milyen sokakban él a bizonyítási vágy, ami lehet az alapvető emberi (vagy azoknak hitt) korlátok átlépése, vagy akár saját határaink feszegetése is, de mindenképpen elképesztő eredményekről beszélhetünk.

Tegnap este a telefonomat bámulva, izgatottan vártam, hogy Felix Baumgartner leugorjon a világűr pereméről. Percről percre követtem Youtube-on az utolsó fél óra közvetítéseit, hogy még véletlenül se maradjak le a szabadesés pillanatáról.
Közben sokszor elgondolkodtam azon, vajon hogy lehet egy, a világűrhöz képest olyan pinduri emberi lénynek, ilyen nagy bátorsága meghódítani a sztratoszférát? Honnan vett annyi fizikai és lelki erőt ennek a rekordnak a megdöntéséhez, hogy aztán több, mint 35 000 kilométerről, egy laza intéssel a mélybe vesse magát? Olvastam, hogy korábban speciális szárnyakat használva, elsőként repülte át az angol csatornát, és ugrott már a malajziai petronas Towersről és a Taipei torony tetejéről is, amely 2007-ben (az ugrás idején) a világ legmagasabb épülete volt, de azért megcélozni a világűr szélét, a hangsebesség elérését szabadesésben, elég meredek. Legalábbis számomra.
1960-ban Joseph Kittinger láthatta úgy a Földet, ahogy azóta sem sokan, és körülbelül 31.300 méter magasból hajtott végre ejtőernyős ugrást. A rekordot az elmúlt ötven évben sokan megpróbálták teljesíteni, de volt, aki a kudarcon túl sajnos életével fizetett ezért. 
Nos, Felix Baumgartner bázisugrónak tegnap sikerült. És nem csak a rekord túlszárnyalása, hanem a tudományos megfigyelések elvégzése is. Gratula neki és a világ összes vezető kutatócsoportjának a több éves munkáért!:) Remélhetőleg az ugrás során szerzett eredmények később nagyon hasznosak lesznek majd számunkra és hamarosan újabb hajmeresztő próbálkozásoknak lehetünk tanúi.:)



Azt hiszem, az életfeladatainkra is ehhez hasonló kihívásként kellene tekintenünk. Nem bosszankodva, hanem érdeklődéssel fordulni a problémák felé, úgy talán a megoldások is gyorsabban jönnek.:)
A cukorbetegségem is egy küldetés. Mindig is úgy gondoltam, hogy ezzel egy nagy és felelősségteljes feladatot kaptam a sorstól, mindig is úgy tekintettem rá, mint egy határozatlan időre szóló projekt, melyet teljesítenem kell. Nem tudni meddig, hiszen ma már annyi ígéretes kísérlet van folyamatban a gyógyulásra, hogy talán csak évek kérdése, és végleg letehetem a tollaimat, tűimet, és pihenhetek anélkül, hogy egy pillanatra is eszembejutna a diabétesz. Nem kizárt. Sőt! Ha képesek vagyunk kivitelezni egy sikeres szabadesést a világűr határáról, ugyan miért ne tudnánk megfejteni a cukorbetegség rejtélyeit?:)
Szóval nem tudom meddig kell még szigorú szabályok szerint élnem, de amíg eljön az esély, a lehetőség a gyógyulásra, én csinálom, dolgozom rajta, és igyekszek a legjobb lenni ebben a projektben. Mert a sajátom, magamért csinálom, és tudom, hogy a befektetett energia akkor is megéri, ha néha úgy érzem, lehetetlen a küldetés.

Fogadd el Te is, mindazt amit ad Neked az élet, legyen az jó vagy rossz, hiszen ezáltal fejlődhetsz és tanulhatsz! Ha folyton ellenkezel és vívódsz önmagadban, sosem lehetsz elégedett és boldog!
Én is gyakorlom, a türelmet, az alázatot, a fegyelmet, hiszen ezek nélkül szinte elképzelhetetlen a cukorbeteg élet.
Minden nap egy új kihívás. Új feladat, új eredmények, új lehetőségek a gyógyulásra.
Csak dolgozz, és ne add fel!

Utóirat1:

Nem tudom van e tériszonyod. Nekem nem vészes, de azért 39 000 kilométeren tutira sírva fakadnék, még az ugrás veszélye nélkül is.:) Még szerencse, hogy nem én álltam ott tegnap este elképesztő magasságokban. Csak bekuckóztam a nappaliba, megmértem a vércukrom, kiszámoltam a vacsi szénhidrátértékét és belőttem az inzulint, majd ülve visítoztam, amikor Baumgartner elengedte a kapszulát.:)
Mennyivel egyszerűbb volt nekem..........

Utóirat2:

A RedBullStratos ugrásról ITT olvashatsz egy egészen jó összefoglalót.:)
ITT pedig a hivatalos oldalt találod.

DiabGirl

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése