Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

Translate

Keresés a blogban

2012. november 5., hétfő

BurnOut

Szükségem volt egy kis magányra. Több napja küszködöm már a magas vércukorszinttel. Egyszerűen tanácstalan vagyok... Holnap bázist fogok emelni, mert minden nap egyre rosszabbul viselem a 15,0 fölötti értékeket. Fáj a fejem, hányingerem van, szédülök is... Borzalmas. 
Nagyon valószínűnek tartom, hogy ezzel a sok fronttal nem tudok megbirkózni. Nagyon lehűlt a levegő a hét elején, aztán meg az egész hosszú hétvégén meleg volt, de holnap megint hidegfront... képtelen vagyok követni. Remélem gyorsan helyreáll a rend, mert már teljesen kikészülök.:(

 
Azért nagyon jó volt otthon tölteni néhány napot anyukámmal és az öcsémmel. Csak hát, olyan nehéz a sok szépre figyelni, amikor nem vagy 'százas'. Ilyenkor sokszor eszembejutnak azok az emberek, akik a cukorbetegségnél sokkal súlyosabb gondokkal küzdenek meg nap, mint nap. Például a mozgássérültek, a vakok, a némák vagy hallássérültek... a különböző kórokkal küszködők, vagy gyógyíthatatlan, vírusos betegek. Akiknek nincs más lehetőségük, mint elfogadni azt, hogy máshogyan kell élniük, mint az átlagembereknek. 
Bár, ha belegondolok, ez az én feladatom is.:) Elfogadni egy állapotot, ami talán életem végéig elkísér majd. Mégis. Nagy megkönnyebbülés számomra a tudat, hogy tulajdonképpen lehet ezt jól csinálni, ha erőt veszek magamon. Lehet ezt az egész diabéteszt maximálisan kivitelezni akkoris, ha néha napján irányíthatatlanná válnak a dolgok... mint mostanában velem. Ez most nagyon elkeserít, és elfáraszt. Nagyon. Fizikailag is és szellemileg is. 

 
Nem könnyű, tényleg nem. És ilyenkor rendszeresen az egészségről ábrándozok. Sokat. Hogy bárcsak holnap reggel újra gondtalanul ébredhetnék... mint gyerekkoromban. Bárcsak könnyedén leülhetnék reggelizni, ebédelni vagy vacsorázni minden fondorlat és számolgatás nélkül! Csak úgy. Megenni, amit épp megkívánok, lelkiismeretfurdalás nélkül. Tenni a dolgom, sportolni, étterembe járni, szórakozni, anélkül, hogy mindezt előre meg kellene terveznem. Szeretném letenni az inzulinokat és a tűket például egy hétre. Csak egy hetes pihenőt kérek, vércukormérések, szénhidrátok számolása nélkül. Az is valami. Már attól is boldogabb lennék... igazán boldog. De tényleg. Mert ezt most olyan nehéznek érzem... 
Csak egy hét... egy kis jutalom azért, hogy tíz éve minden nap, minden órájának minden percében azért dolgozom, hogy később ne legyenek szövődményeim... hogy ne nyomorodjak bele abba, hogy a hasnyálmirigyem egyik pillanatról a másikra csak úgy feladta a szolgálatot. Minden szó nélkül. 
Vagy egyetlen nap. Egy napért is nagyon hálás lennék... tényleg.

Tudom, hogy kár keseregni azon, amin az ember nem változtathat. Tudom, és eszemben sincs depresszióba süllyedni. De engedd meg nekem, hogy most egy kicsit begubózzak, mint az a  hernyó, aki egyszer csodás pillangóvá válik. Engedd meg, hogy ma kicsit sajnáljam magam, hogy sírjak, vagy bosszankodjak, ha jól esik. Engedd ezt meg nekem, hogy aztán holnap újult erővel vessem bele magam a kihívásokba, feladatokba, az életbe... Mert mélypont ide vagy oda, az élet csodás ajándék, s nem felejtem, hogy bizony a sors soha nem ró nagyobb terhet a vállamra annál, mint amennyit biztosan elbírok!!!
De azért..
Bárcsak eltűnne ez az egész cirkusz a Föld színéről, hogy aztán örömömben sírva üdvözölhessem az új és egészséges életem! Újra. Mint régen. Nem lenne idegen, hiszen egészségesnek születtem...




Utóirat: 

Ma nem szeretem a diabéteszem. Ma úgy érzem, nem én irányítok. Ma legyőzött. Burn out.

DiabGirl

2 megjegyzés:

  1. Tetszik az utóirat előtti mondat :-)

    Kitartás! Mély levegő, mosoly, még ha fáradt is.

    VálaszTörlés