Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2013. szeptember 30., hétfő

HypoPánik

A hypoktól rettegek.
Olyan mumus ez, ami elöl nem tudok menekülni.:-D Pedig a kezdetekben egyáltalán nem érdekelt, még a hyperglicemia sem. Erről írtam is korábban
Fiatalabb koromban úgy éreztem mindegy, jöhet a 2 vagy a 22... megoldom valahogy.
A lelkemet nagyon jól ápolta ez a hozzáállás... 
Jó volt érezni, hogy nem félek semmitől, jó volt bátornak lenni, erősnek, és tojni a lehetséges szövődményekre és következményekre. Igaz, a cukraim többnyire borzalmasak voltak, de szabad voltam. 
Mint a madár. 
És hiányzik ez a kis lelki békém. Ami csakis az enyém volt.

Most nem nagyon érzem a szabadságot. Sőt. Az alacsony vércukrok miatti állandó veszélyérzet szinte kötél a nyakamon. Igaz, 12 éve már, hogy az életem része lett az inzulin, a tűk, a vér látványa, a kórház, a kontroll, a diéta, a számok meg minden, ami ezzel együtt jár. A hypoglicemia is. De akkor is utálom.
Szívesebben korrigálok fentről lefelé, mint lentről felfelé.. Érted. Inkább szúrok picit többször, minthogy kapkodjam a szőlőcukrot akár egyszer is... 

Olyan rosszul tudok lenni....
Úgy tudok remegni és izzadni....
Annyira tud zsibbadni a testem...
Olyan éhség tud rám törni....
Úgy tudok félni....
Nem komázom.

Néha zavar, hogy nem merek egy liftbe sem beszállni szőlőcukor nélkül...
Hogy folyton azt nézem, elég gyorsan felszívódó szénhidráttal indultam-e útnak...
Zavar, amikor éjjel rosszulléttel ébredek.... de azt is, ha napközben bénít meg az alacsony milimol...
Hogy állandóan észnél kell lenni...
Tudom, hogy ezzel együtt kell élni. De most panaszkodni akarok.:-DD

Egy ideje, valahányszor 4 mmol/l alá csökkennek az értékek, bepánikolok. Kapkodom a levegőt... keresem a cukrot, a müzlit... szédülök... elgyengülök.... zavart leszek... egy örökkévalóságnak tűnik türelmesen ülni egy helyben és megvárni, amíg minden  a helyére áll.
Ha alacsonyan "szállok", képtelen vagyok nem mérni 3 percenként... Olyan leszek, mint egy hirtelen összeszerelt CGMS...
Aggódom. Állandóan. Nehezen tudok kikapcsolni...
És ez borzalmasan fárasztó. 

Tudom, hogy valahogyan le kell győzni ezt a félelmet, meg az utálatot is. Tanulom. 
Barátkozom a tünetekkel, ami régen oly természetes volt számomra... figyelek a testemre, gyakorlom az együttélést ezzel a mumussal. De nagyon nehéz... Legalábbis most.

Mert mindig félek.
Hogy elindul lefelé, és semmi sem állítja meg...

... vagy az egyik súlyosabb hypoglicemia talán éppen akkor, éppen abban a pillanatban azt jelenti, hogy végre meggyógyultam... és nem is kell több mesterséges inzulin........................................................................ :-)


Utóirat nélkül.


Üdv,

DiabGirl

2 megjegyzés:

  1. Mindig életerőt adsz nekem,hogy leírod..nekem a fiam a cukorbeteg,de ugyanezeket érzem amit te,mindig félek...pont így mint te....a hipozás....állandó jelenléte...visszataszít és aggodalommal tölt el....Hihetetlen érzés,és mondom ezt úgy,hogy nem én vagyok a beteg!Az éjjelek,a sokszori mérések,hogy kompenzálva legyenek az értékek,iszonyú fárasztó.Megértelek.Ettől nem hívom állapotnak..ettől betegség a cukorBETEGSÉG!!!Kitartást kívánok és még sok-sok bejegyzést,iszom a szavaid!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Együtt érzek Veletek!
      Kitartást és sok-sok pozitív gondolatot a mindennapokhoz!
      ..Rám is rám fér.:)

      Törlés