Translate

2014. február 10., hétfő

MIért? 1.

Szép gyermekkorom volt. 
Közös játék a családdal, kiflibe bújt túrórúdi, Tisza-part, foci, ribizli és málnaszedés keresztanyámnál, homokvár és szalma bunker otthon, csutkababa, hajpánt fonás gyermekláncfűből, csigagyűjtés, cseresznyemag köpő verseny, szentjánosbogár kergetés, édes házi tej, fogócska, torta sütés az udvaron homokból és kukoricadarából, slaggal pocsolás nyáron, Barbie babák, malmozás a szomszéd nénivel, házi sajtos tallér karácsonykor, kölni illat húsvétkor, sulifarsangok, babaruha varrás anyával, kártya apával, és kőpapírolló az öcsémmel....... és mi mindent írhatnék még.......

Falusi kislány voltam. Egy átlagos napon, reggel az öcsémmel sétáltam iskolába, délben nagymamám melegített ebédet, délután leckét írtam, este pedig vagy az utcán sétáló tehéncsordát vártam nyáron a kiskapun ácsingózva, vagy szánkózni mentünk télen a szomszéd községbe. Hétvégén bicikliztem, kutyáztam, macskáztam, vagy matchboxot tologattam a szobában... Semmi gondom nem volt, max amikor néha hajnalban kellett felkelnünk, hogy vonattal időben átérjünk Debrecenbe a szemészetre. Vagy hogy reggelente nagymamám "puklimentesen" becsurizza a hajam (különben hisztiztem, mint egy őrült). 
Igen, a gyerekkorom szép volt. :-) És a gimiben is jól éreztem magam. Szerettem tanulni, röplabdázni, szerettem a barátaimat, a közös fagyikat, a síelést és a hosszú vízitúrákat is. Szerettem öltözködni, bulizni, sokat nevettem, és igazán pozitívan éltem az életem.

Aztán egyszer csak minden megváltozott... 17 éves voltam, amikor hirtelen fogyni kezdtem. Ősz volt, és bár különösebben nem éreztem magam rosszul, de annyi folyadékot ittam, mint a gödény. Az osztályfőnökünk a szalagavató bulira kifejezetten nekem rendelt két karton vizet, mert tanórán is 10 percenként innom kellett. Persze ezen akkor még csak nevettünk...
Aztán karácsonyra kábé 42 kiló lettem, szóval a felismerhetetlenségig lefogytam. Mikor indult a suli, a tesitanáromnak nagyon is feltűnt a változás, így aggódva kérte, hogy sürgősen csináltassunk vérvételt, mert itt biztosan baj lesz.
Igaza volt.
Január végén megjöttek a laboreredmények. Édesanyám könnybe lábadt szemekkel közölte, hogy kórházba kell mennünk... mert valószínűleg cukorbeteg vagyok.
Őszintén átéreztem a fájdalmát, én sem tudtam, hogyan lehetséges ez? És miért pont velem alakult ez így? És egyáltalán mi az a cukorbetegség? 
De nem volt mit tenni... egy-két hét múlva már inzulinokkal és vércukormérővel felszerelkezve ültem otthon, és számoltam anyával a szénhidrátokat. 
Nehéz volt. Új élet, új rendszer, új feladatok, új szabályok... Teljesen lefoglalt a tanulás. Persze közben az érettségire is készülnöm kellett, és nem volt egyszerű két vonalon jól teljesíteni, de azért sikerült. Leérettségiztem, és közben megtanultam a diabétesz alapjait.

Aztán jött a főiskola, tele bulival, és élményekkel. Városi nagylány lettem és mit sem törődtem én a cukorbetegségemmel. Nagyon felelőtlen voltam, úgy akartam élni, mint a többiek, és nem érdekelt, hogy akár bajom is eshet. Utáltam az orvosom, utáltam a diétám, úgyhogy nem  is csináltam és nem jártam rendesen kontrollra sem. Nem írtam naplót, saccoltam a szénhidrátot, nem figyeltem a mozgás és inzulin hatására... Teljesen meg akartam feledkezni arról, ki vagyok, és mivel kell(ene) szembenéznem. 
Persze a környezetemnek bármikor el tudtam adni, hogy jól vagyok, mindent jól csinálok, és a cukorbetegségem is elfogadtam... még a családomnak is. Viszont ez egyáltalán nem volt így.

Kicsapongó, zűrzavaros, felelőtlen cukorbeteg voltam évekig...
Mert nem akartam tudomást venni az állapotomról, és nem akartam, hogy mások tudomást vegyenek róla.
Mert nem akartam cukorbeteg lenni!


Folyt.köv....................

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése