Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

Translate

Keresés a blogban

2014. február 12., szerda

MIért? 2.

Szóval egyik nap úgy döntöttem nem akarok cukorbeteg lenni.
Persze most sem akarok cukorbeteg lenni!:-) De felelősséget vállalni az életemért... azt igen. Az most már nagyon is szeretnék. És bizony fájdalmasan hosszú út vezetett idáig...

A főiskolán nagyon jól éreztem magam, imádtam tanulni, előadásokra járni és elindulni azon az úton, amit "önállósodásnak" hívnak. Gyerekként is öntörvényű voltam, és ez később csak hatványozódott.:-) Mindig tudtam mit akarok, hova tartok, hol szeretnék lakni, mit szeretnék enni, mit akarok csinálni... és természetesen azt is tudtam, hogy mindenki másnak mit és hogyan kellene csinálnia. (Hjaj, a rég nem látott magabiztosság!:-D) Viccet félretéve... 

Egyet nem tudtam csak, hogy miképpen illeszthetném be az életembe a diabéteszt lemondások nélkül. Hogy megmaradjon a komfort érzetem, ne kelljen félnem, és ugyanúgy élhessek, mint egészséges társaim. Persze gondolkodtam én rajta, de közben annyival sokkal ezerszer fontosabb dolgaim akadtak a koliban, meg a suliban, meg annyi munkám volt a helyi legmenőbb modellcsapattal, és egyébként is, kit érdekelt, hogy orvoshoz kellene járni, meg odafigyelni az inzulinra, kit érdekelt a HbA1c meg a Somogyi-effektus, meg "mi ez a sok hülyeség, amikor épp a legszebb időket élem főiskolásként...?"
Emlékszem, eleinte küszködtem a plusz kilókkal, mert ugyanazt a fagyi kelyhet kívántam Olaszországban (és minden nap), mint a többiek, és otthon sem akartam kimaradni a rántott húsos buliból. Aztán idővel már nem bírtam tükörbe se nézni, úgy éreztem magam, mint egy bálna. Igaz, "csak" 7-8 kiló kúszott fel rám, de elhatároztam, hogy nagyon gyorsan lefogyok. Persze ész nélkül... Az étrendem abonettből, joghurtból és almából állt, és hetente 7-szer jártam edzeni. És az eredmény jött, hetek alatt csinos gazella testet varázsoltam magamnak, miközben a sok hypoglikémia miatt rájártam éjjel a hűtőre és a sok koplalástól tönkrement a gyomrom, végül a havim is elmaradt hónapokra.
Honnan jutott volna eszembe, hogy esetleg megtervezzem az egész folyamatot? Honnan tudtam volna, hogy sokkal okosabban, az inzulin és a mozgás összehangolásával is elértem volna ugyanezt az eredményt mellékhatások nélkül? Honnan tudtam volna, amikor nem érdekelt az egész... 
Az akkori orvosom meg... inkább hagyjuk.

Persze a barátok mindig figyeltek rám, ha jól emlékszem. Fiúk, lányok egyaránt a szívükön viselték Nikike cukorbetegségét... és bár nem mindig szerettem, ha aggódással néztek rám, de azért abban a sokszor alkoholban úszó, hajnalig tartó mókázásban (így utólag) egyáltalán nem ártott, ha néha rám néztek az évfolyamtársak.:-) Arról, hogy milyen görbe estéim voltak, már írtam korábban, nem is ez a lényeg. Inkább a tény, mennyi veszélynek tettem ki magam tudattalanul is. 
De miért foglalkoztam volna bármivel is? Miért akartam volna vércukrot mérni a buli közepén, amikor senki másnak nem kellett? Miért kellett volna háromszor ennem egy nap, ha a többiek ötször is ettek, vagy többször ha kedvük volt? Vagy miért kellett volna ötször ennem naponta, ha mások elvoltak egy reggelivel is? És miért ne ihattam volna meg ugyanazt az alkoholt, ugyanakkor és ugyanannyiszor, mint mások? És miért kellett volna nekem buli után korán ébrednem az inzulin miatt? Másoknak sem kellett.. és amúgy sem bírtam enni, akkor meg minek inzulin?
Most már tudom.:-)
Akkor nem érdekelt...

Arról sem tudok sokat, hogy megfelelő volt -e az akkoriban adott bázis inzulin mennyisége, vagy hogy figyeltem -e az alkohol hatásaira, vagy hogy elég (és jóféle) szénhidrátot ettem -e, vagy ettem -e egyáltalán... Manapság csak néhány kósza információ foszlány segít megérteni az akkori állapotokat, mert jobb napjaimban azért vezettem azt a kezelési naplót, sőt abban az őrült diétázós korszakomban még a napi 1200 Kcal energiát is szépen megosztottam (magamnak 1000 Kcal-ra, amiből körülbelül 500-at ledolgoztam naponta.... -lábjegyzet) és tizedespontossággal adtam össze és vontam ki a szénhidrátokat is. 
De sajnos ez csak időszakonként működött, ami nyilván kevés volt egy jól beállított cukor anyagcseréhez...

Igen, sokat bukdácsoltam, és bár a főiskolás éveimre ma is szívesen gondolok vissza, és valóban életem egyik legszebb időszaka volt az az 5 év, most már tudom, hogy a diabéteszem elfogadásával, "megélésével" is legalább ilyen jól sikerült volna.:-)

Akarom, hogy tudd, butaság szembe menni a széllel, ÓRIÁSI FELELŐTLENSÉG SAJÁT MAGAD ELLEN ÉLNI AZ ÉLETED!
Sokkal könnyebb a cukorbetegséggel együtt élni, mint ellene!
Ezt elhiheted nekem. :-)


Folyt.köv............................

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése