Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

Translate

Keresés a blogban

2014. február 15., szombat

MIért? 3.

Miután lediplomáztam, sikerült azonnal elhelyezkednem pedagógusként, nem is akárhol... ott tanítottam, ahol engem is tanítottak évekig. :-)
Igaz, csak egy évig dolgoztam vidéki történelem tanárként, mert aztán a fővárosba hozott az utam, de a gyerekekkel eltöltött minden perc átértékelte az életem.
Először is, hirtelen rend lett a mindennapokban. Reggeli ébredés, kávé, aztán munka a suliban, ebédszünet a kolleginákkal, megint munka, majd pihenés otthon, vacsora, végül egy jó film, vagy barátnős csevegés zárta a napot. Hétvégén is megszoktam, hogy ugyanazon időpontokban eszek, és a tanórákra való felkészülés mellett volt időm kikapcsolódni is. Sokat tornáztam, olvastam...

Tanárként 2008-ban.:-)
Aztán emlékszem, egyik nap fény gyulladt az agyamban, és hirtelen érdekelni kezdett minden, ami a diabétesszel kapcsolatos. Ne kérdezd melyik volt ez a nap, mert fogalmam sincs. Kifáradva a sok vizsgától, bulitól és élménytől, ami a főiskolán ért, egyszer csak megszállt valami belső nyugalom, és miközben mások gyerekeit tanítottam a  történelemre meg a felelősségvállalásra, kicsit saját magam is megnevelkedtem. 
Mindent tudni akartam a diabéteszről. Viszont már nem csak a száraz tények érdekeltek, a diétáról, a mozgás fontosságáról, a nélkülözhetetlen  mérlegről,  a szénhidrátokról, az inzulin adagolásról... blabla. Ennél sokkal mélyebb tartalmak után kutattam, okokat kerestem, és válaszokat a miértekre...

Például:
Miért lettem cukorbeteg? Milyen stressz érhetett gyerekkoromban, amitől szervi "meghibásodásom" lett? Van-e ennek valami pszichológiai/lelki háttere?
 ... Satöbbi.
Valószínűleg ezen (és ki tudja még milyen kérdéseken) a szüleim akkor és azóta is rágódnak, engem viszont tényleg csak néhány éve foglalkoztatnak a rejtélyes (vagy mégsem annyira rejtélyes) okok.

Ha a tényeket nézem, pontot is tehetnék a bejegyzés végére. Cukorbeteg vagyok, mert leállt az inzulin termelésem. Oké. Mivel ezek a sejtek nélkülözhetetlenek az életemhez, így olyan inzulinkészítményeket kell magamnak adagolnom, melyek helyettesítik a hasnyálmirigyemből hiányzó inzulint. Oké.
De hogy jutottam idáig 17 évesen?

Az örökletes anyagcsere betegség kosarából eleve kiestem, hiszen nincs és nem is volt egy diabéteszes rokonom sem. Nyilván  az 1800-as évekig nem tudok visszaellenőrizni senkit, de a közvetlen "felmenőim" között tényleg nem volt senki. Ezt tudván az első kezelő orvosom akkoriban csak annyit mondott: stressz.
Persze, mindig jól akartam teljesíteni az életben. A kórházban fekve is épp érettségi előtt meg a jogosítvány megszerzése után álltam. Szerepeltem a szalagavató ünnepségen és modellként a színpadon. És a szüzességem is úgy akkoriban lett emlék. Kábé. 
Szóval negatív és pozitív stressz az ért, igen, arról nem beszélve, mennyire szívemen viseltem az öcsém és a szüleim életét/konfliktusait/szomorúságát... hogy milyen sokat tanultam a kitűnő bizonyítványért... mennyire ragaszkodtam a barátaimhoz és mennyire tudtam aggódni...
Sok volt, igen, ma már tudom, hogy korántsem kell maximálisan megfelelni semminek és senkinek, mert egyszerűen lehetetlen. De hát tizenévesen sok mindent nem tudunk még az életről... 
Aztán felmerült a gyerekkoromban kapott védőoltások felelőssége... de a friss tehéntej fogyasztása is. Sőt! Az egészen picurka bébi koromban megesett sérvműtétem is. Hogy ezek valamelyikétől, vagy ezektől együttesen kapott idővel sokkot a szervezetem.
Meg kell mondjam, egyik verzió sem állt hozzám közel, ezért érdeklődésem megint a stressz okozta szervi problémák és a pszichológia felé fordult.

Olvastam akkoriban egy spirituális guru oldalán, hogy lelki oldalról nézve a cukor a szeret és a vonzalom szimbóluma. Az, hogy a szervezetbe jutó cukor nem tud beépülni a sejtekbe azt jelenti, hogy a beteg a szeretetet nem képes hasznosítani, természetességgel adni és elfogadni az érzelmeit. A testben felhalmozódott sok sav pedig olyan összegyűlt agresszióra utal, amit valahogyan meg kell oldani és átalakítani pozitív képekké. 
Nos, én ezt a gondolatot fejtegetem azóta is.

Mert amikor eszembe jut, milyen szép gyerekkorom volt, eszembe jut az is, milyen sok családi zűrrel kellett megbirkózni otthon.  Tudom, milyen sokat aggódtam az öcsémért (ok nélkül is), aggódtam a szüleimért és tudom, mennyire izgultam a suliban, amikor felelni kellett. Emlékszem az összes iskolai szereplésemre, és az érzésre, hogy mindig mindenki a legjobbat várta tőlem. Látom magam előtt a kislányt, aki minden vizsgát, szavalást, versenyt, röplabdajátékot maximálisan akart teljesíteni, aki próbálta megoldani a család problémáit, aki tele volt stresszel, ha arra gondolt, hogy esetleg valaki nem szereti.

Látom egykori önmagam és mélyen átérzem akkori félelmeimet is.

Ma már, felnőtt fejjel biztos vagyok abban, hogy az a sok maximalizmus, félelem és megfelelési kényszer sodort a cukorbetegség felé... hiszen oly sok negatív stressz halmozódott fel bennem, ami egyszer felszínre kellett hogy kerüljön.

Szóval ezért.
Szerintem.

Utóirat:

A túlzott aggodalom és önmarcangolás nem vezet sehova. Felnőttként is küzdök berögzült görcsös viselkedésemmel, de dolgozom rajta.:-)
A bűntudat és a félelem nem jó tanácsadók. Ezért engedd el, bármi is nyomja a lelked! A múlt már nem hozzád tartozik, a jövő pedig (egyelőre) nem létezik.
Csak a jelen van. 
A ma. 
A pillanat.:-)

üdv,
DiabGirl

2 megjegyzés:

  1. Ez akár rólam is szólhatna. Igaz, csak inzulinrezisztenciám van (és még egy csokor hormonális problémákból), de én is ugyanilyen stresszes, maxilmalista vagyok. Sok dolgot már könnyebben veszek, mióta kiderült a betegség, mert tudom, hogy nem éri meg, de ami a családomhoz kapcsolódik, az mindig nagyin mélyen érint. Ha veszekedést hallok, akkor elsírom magam és érzem, hogy a feszültség szétfeszít. Mindig úgy éreztem, kicsi koromtól, hogy nekem kell békíteni, bajt feledtetni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Pitelány!
      Valóban nem éri meg stresszelni, mi csak tudjuk. És azt is, hogy ez nem annyira egyszerű, ahogy leírjuk.:)
      De azért törekedni lehet rá, a sport például nagy segítség lehet.:)
      Vigyázz magadra!
      Niki

      Törlés