Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

2014. január 31., péntek

TűK

Az utóbbi hetekben nagyon rosszul viselem a szúrásokat. Nem csak azért, mert kellemetlen érzés, hanem mert mostanában valamiért ott marad a helye. :-/ Főleg a hasamon. Biztos, hogy a mozgásszegény életmód is felelős ezért, ugyanis az elmúlt hónapokban nem nagyon emeltem meg a hátsóm. Na de ennyire... :-)

Évek óta csinálom már... reggel, délben, este... egyszer, kétszer, többször... hasba, felkarokba, combokba... 
és megszoktam, mert muszáj volt... de néha nagyon elegem van belőle.
Az a mozdulat ... ahogy légtelenítesz egy szúrásra kész tollat, magad felé fordítod, és a bőröd alá tolod. Mert ez a gyógyszered. Mert így tudsz élni. És ezt csinálod ébredés után, ebéd előtt, munka után. És lefekvés előtt is. 
Meg amikor kell ...
Mesés.
Fotó INNEN
De sebaj, legalább most már vannak kifejezetten erre a célra kifejlesztett profi penek, meg tűk, amivel a régi fecskendős módszerhez képest szinte játék a cukorbetegség kezelése.


Emlékszem, amikor 17 évesen kórházba kerültem, két cukorbeteg nénivel feküdtem egy kórteremben. Az egyik folyton vigasztalt, hogy semmi baj nem lesz, ne aggódjak. A másik meg folyton riogatott a hasán éktelenkedő kék-lila-zöld-fekete foltokkal, amiket a sok fecskendős szúrás okozott az évek során. Riogatott, mármint hogy majd nekem is ilyen lesz a hasam egyszer...
Hátttt. Akkor még nem érdekelt sem a jófej, sem a sz*rfej néni véleménye, meg az sem, hogy ezen rendre összeszólalkoztak ott... én csak haza akartam már menni a kórházból.
De így utólag, azt hiszem azért mégis igen mély nyomot hagyott bennem az a prezúros alhas...
Igen, olyat semmiképpen nem szeretnék. 50 év múlva sem.

Ezért esek néha pánikba, amikor dudorodni kezd a szúrás helye, vagy véletlenül bekékül a combom tőle... de hát tudom, hogy ez is benne van a pakliban. Csak annyira sokszor érzem úgy, hogy már nincs olyan hely a testemen, ahova fájdalom nélkül belőhetném a cuccot...
És az a két pici pukli a hasamon... a kutya meg a macska rúgja meg.:-)

Vajon a tű mérete mennyire befolyásolja a helyzetet?
A legutóbbi kontrollon a dokim mesélte, hogy volt egy spanyol konferencián, ahol az a legújabb feltételezés, hogy bármilyen hosszúságú tűvel beadható az inzulin, hiszen attól, hogy valaki 50 vagy 150 kiló, a bőr-réteg ugyanolyan méretű. Az más kérdés, hogy a megnövekedett zsírréteg mennyire hátráltatja az inzulin gyors és sikeres felszívódását... 
Én most 0,25x5 mm-es tűket használok, és bár tök jó, hogy picike, de sokszor visszafolyik mellette az inzulin.. úgyhogy vissza fogok térni a jól bevált 0,3x8mm-esre.
Ha már lövök, tegyem azt pontosan!:-)

Egy évvel ezelőtt egyébként nagyjából kiszámoltam, hányszor szúrhattam már meg magam, és ha jól emlékszem ~18 000 lett a végeredmény. 
Ám ebben még sehol sincsenek a vércukorméréshez szükséges ujjszúrások. Aztaaaa... Ha mondjuk napi 4 vércukorméréssel számolok és hozzáadok átlag 2 pluszt a korrigálások és rosszullétek végett, akkor... lássuk csak... 12 évnyi cukorbetegségem gyümölcse körülbelül 26 280 ujjszúrás lehet. Plusz az elmúlt év 1825-ször belőtt inzulinja... te jó ég.:-)
Most épp kábé 46 105 szúrásnál tartok?
Lehet, hogy ezt nem akartam tudni.

Utóirat:

A tűk gyakori cseréjével és a szúrás helyének váltogatásával én nagyon igyekszem megelőzni a bajt, de jó lenne, ha feltalálnának egy "varázsló" krémet, ami pikk-pakk eltünteti a rosszul sikerült kísérleteket. 
Bár, lehet már az is elég lenne, ha pumpára váltanék... az mégis csak majdnem ötvenszer kevesebb lövöldözést jelentene hetente. :-)
Majd egyszer..

Üdv
DiabGirl

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése