Blog az életről, az egészségről és a mindennapokról cukorbeteg köntösben. :-)

Translate

Keresés a blogban

2016. április 16., szombat

SzeretetBetegség?

Sok helyen olvastam már, hogy a cukorbetegség kialakulásának lelki oka a szeretethiány. És általában pontosan annyiszor gondolkodom el ezen, ahányszor meglátom ezt leírva valahol. 

Legalább ötször ültem már neki ennek a témának. Valamiért nehéz szavakba önteni a véleményem erről a szeretethiányról. 
Egyértelműnek tűnik, de ha jobban belegondolsz...

A szeretethiány ugye azt jelenti, hogy a szeretet hiányzik az életünkből. Igen ám, de hogy lehetséges ez?
Mert nem szeretnek?
Vagy, mert nem szeretek?
Mert nem tudom befogadni azt, ahogyan mások szeretnek?
Vagy, mert nem tudom elfogadni azt?
Hiányzik a szeretet az életemből, mert nem akarok szeretetet kapni?
Vagy, mert nem akarok szeretetet adni?
Vagy így minden együtt, egyszerre?

17 éves voltam, amikor diagnosztizálták a cukorbetegségem. Ha a fenti kérdések valamelyikébe kellene sorolnom magam, így 14 év távlatából leginkább a "Nem tudom befogadni azt, ahogyan mások szeretnek.... miközben túlságosan akartam szeretve lenni." lehet az igazság. Bután hangzik, így van. Már ha a lelki okokról beszélünk, természetesen. 

Kizárt, hogy gyerekkoromban ne kaptam volna elég szeretetet. Édesanyám és édesapám mindent megtettek értem és meg is tesznek értem a mai napig. Igaz, idejük nem sok volt szabadidőre, mert annyit dolgoztak, mint az állat. De ha volt idő, az mindig együtt, játszva telt el. És most, hogy mind felnőttek lettünk, végre bepótolhatunk minden elveszett percet.:-) Az öcsémmel meg olyan igazi "tesós" viszonyunk volt. Oké, mi is átestünk azon a hosszabb-rövidebb verekedős-kötekedős időszakon, volt öldöklés-köpködés-sírás, de gyorsan jótestvérekké váltunk újra. 

A tágabb értelemben vett családomról meg nem akarok írni, mert annyian vagyunk, mint a hangyák. :-D Lényeg, hogy minden évben összeröffenünk, karácsonykor, húsvétkor, meg amikor tudunk. A mai napig. Szóval nem emlékszem szeretetlenségre vagy magányra.

Viszont arra nagyonis emlékszem, mennyire nagyon gyötörtem én saját magam gyerekként. Meg néha a körülöttem lévőket is. :-D Nekünk is voltak családon belüli konflitusaink, hogy ne lettek volna... de szerintem a rosszabb napokat minden gyerek máshogyan dolgozza fel. És nekem személy szerint nagyon nehéz volt. Veszekedni az öcsémmel, vagy duzzogni anyukámra, vagy épp hallani a szüleimet vitatkozni, vagy látni, ahogy anya, aztán apa is szomorú, mindig félni, hogy valaki elmegy... Talán, mert lelkiismeretfurdalással gyötörtem magam. Mindig úgy éreztem minden az én hibám. Vállamra akartam venni mindenki problémáját magam körül, és valahogy megoldást találni. 

Kis csóri.:-)

Aztán minderre rátettek egy lapáttal az iskolá(k)ban köttetett barátságaim. Mindig olyan szenvedéllyel szerettem minden barátnőmet, üldöztem is őket az üzeneteimmel sokáig, mindenkit meg akartam tartani magam körül. Van annyi szép emlékem velük. Rengeteg. Ragaszkodtam hozzájuk, még hosszú évek után is találkozókban gondolkodtam... de valahogy ez sosem volt kölcsönös. Mai napig nem tudom egyébként, mire ez a távolságtartás. De senkit nem ítélek el azért, ha a megszokott "férjhez megyünk-gyereket szülünk-kertet gondozunk" sémából kilépve engem csak egy idegen embernek látnak. Vagy ha túl sokkoló volt egy élőben közvetített, országos szépségversenyen látni. Vagy ha csak nem voltam soha szimpatikus senkinek. Az is rendben van.:-D 

De hogy a rosszindulat, pletyka, negativitás elkísért egész életemben... tud néha fájni. 

És ehhez nem kell gyereknek lenni. 

Szóval, ha szeretethiány, akkor én elmondhatom, hogy gyerekként sokszor saját magam nem szerettem magam és ellenálltam még az ölelésnek is. A szeretethiányt magam teremtettem akkor is, amikor épp belebetegedtem, ha valaki nem akart velem barátkozni. Gyerekként és felnőttként is nehezen viseltem a kritikát vagy a rosszindulatot. Túl nagy jelentőséget tulajdonítottam mindennek. Nem szándékosan, nem azért, mert tudatos volt, egyszerűen csak így éltem meg. 

Egy perc volt a világ.

Ma is sokszor előfordul, hogy ultraszenzitívvé válok és akkor
ok nélkül, de egyedül akarok lenni...
nehezen kezelem a munkahelyi vagy magánéleti konfliktusaimat...
feleslegesen gondolkodom az élet nagy dolgain, problémáin... 
nincs kedvem beszélni vagy találkozni senkivel...
vagy elkezdek bőgni, ha valaki megbánt...

Ilyenek.

Dolgozni kell rajta. 

A cukorbetegségem nem fordíthatom vissza. De a lelkemet felnőttként (is) gyógyíthatom. 

Tanácsaim szeretetbetegség ellen pedig a következők:
– Légy bátrabb!
– Engedd el az "akarás" érzését!
– Gondolkodj a mostban!
– Őrizz jó emlékeket! MINDEN SÉRELMET MEG KELL BOCSÁTANI MINDENKINEK.
– Csak azok véleménye számít, akik számítanak neked valamit. 
(Ahogy egyik legjobb barátnőm mondta egyszer, "Mindenki mehet a búsba. Emberek együtt töltenek veled egy hónapot vagy három-négy évet, és azt hiszik ismernek és megítélhetnek? Azok véleményére adj, akik jóban és rosszban is végigkísérik az életed! Akik igazán szeretnek.")

-- » Ők a családom.:-) 


Légy büszke magadra! 

Ismerd az értékeidet!

És legfőképpen szeresd magad és hagyd, hogy szeressenek!:-)

Üdv,
Niki

2016. március 17., csütörtök

HigH

Rosszmájú olvasóim könnyedén szót emelhetnek a rossz vércukorprofilom miatt. Tényleg rossz. Posztolom itt a sok 10 fölötti számot Facebookon... meg mosolygok a nehezen betartott diétámon... Úgy tűnhet, teszek az egészre. 
De hidd el, hogy nem.
Tudom, hogy 12,0 mmol/l-el ébredni és/vagy 19,0 mmol/l-el lefeküdni nem dícsérnivaló. Talán megbotránkoztató. Sőt. 
Talán sokan azt gondolják, szégyen megosztani ilyen rossz eredményeket, nehogy véletlenül arra buzdítsam pajtásaimat, hogy ezt a példást kövessék. Igen, ez egyébként néha veszélyes dolog. Főleg, ha olyan társaim követnek, akik labilisak és hozzám hasonlóan néha kibúvót keresnek a “tenniakarás” alól.
Én ezt tudom nagyon jól, és az aggodalmat meg is értem.
De az igazság az, hogy a rossz cukorprofil is hozzátartozik (-tartozhat) a diabéteszhez. Én sajnos másfél éve járom ezt az utat és mit mondjak, pokolian nehéz…
• küzdeni a félelmekkel, érzelmi blokkokkal,
• tagadni a megváltoztathatatlant, majd elfogadni azt,
• segítségért kiáltani, majd elszaladni,
gyógyulni akarni, majd beletörődni,
elbújni, majd előtűnni,
elhatározni, aztán letojni az egészet,
• sírni, majd mosolyogni.

Kb. így néz ki az elmúlt másfél-két évem, ha rövidre akarom fogni a szót. Már alig emlékszem a 6-os HbA1c időszakomra, amikor minden étkezés előtt és után 5 meg 7 mmol/l értékeim voltak... ha egy reggel véletlenül 13-mat mértem, loholtam  futni az edzőterembe. Tudod, ugye? Talán olvastál, az is én voltam.
Most meg ülök a 8-12-es reggeli számokon és tapsolok?
Na, de hát ilyen ez. Tapsolok is. :)
A 7,9 majdnem tűzijátékot kapott két hete. :DDD

Nem őrültem meg, csak értékelem, ha kis lépésekkel is, de jobban érzem magam. Hosszú ideig ültem burn-out-ban, azt mondtam, legyen bármi. Feltettem a kezeimet és vártam, ami jön. Jött is a huszas-huszonötös, de nem érdekelt. Az sem, ha reggel tizenkilenccel ki sem tudtam mászni az ágyból. Olyan ez, mint egy lelki terror. Hyperglicemiában bezombul az ember lánya, esküszöm.
De aztán a hangulatváltozásaim, a depresszióm, a kialvatlanságom, az indulataim, majd a fáradékonyság és a hátfájdalmak már mind vészharangként nyomasztottak már mire beadtam a derekam, és újra szembenéztem a tényekkel.


Cukorbeteg vagyok. És ezt vállalom most a nehezebb időszakokkal együtt is.

Nem azért kezdtem blogot írni, hogy jól megmutassam, mi a tuti. Nem azért írok, hogy tanítsalak. Én nem mindig vagyok jó a kontrollban, nem mindig tudok példát mutatni, talán nem is akarok. Nem vagyok mindig erős, és bátor, és érzelmileg sem vagyok a legstabilabb személyiség.

Viszont imádok élni.
         Akarok élni!
Szeretem legyőzni a korlátokat.
         Le akarom győzni a korlátaimat!
Igent mondok a nemre. És nemet az igenre. 

Szeretném megmutatni, hogyan is működik az ÉN DIABÉTESZEM.
Ha friss cukorbeteg vagy, azért. Ha veterán, akkor meg azért.

Szóval itt az életem. A véleményem. 
Meríts belőle erőt, energiát, formálj Te is véleményt. Állj mellém, vagy légy ellenem. 
A lényeg egy: TÖRŐDJ A DIABÉTESSZEL!
Tanulj róla.
Tanulj magadról. :)

!!! :) Felismerés, elfogadás, meggyőződés, elhatározás, tudatosság, erő és kitartás. Ez a fontos. És hogy tudd, mindig dönthetsz másképp.  :) !!! 

Ui: a legfrissebb HbA1c eredményem:  11%. Semmit sem változott november óta. Nem tudom, hogyan, de júliusig 8%-ot csinálok belőle! :D
Majd megosztom Veled.

Üdv,
DiabGirl

2016. március 4., péntek

Nass

A diétázás mostanában nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok két étkezés között megülni a fenekemen. Most épp bekanalaztam egy kis nutellát. Tuti, ami tuti, a vacsoráig éhen ne haljak.
Na hát normális vagyok? :-D   Nem.
Mindig így járok, amikor menstruálok, vagy hirtelen túl sok a szabadidőm.
Aztán persze rettegek a vércukormérőtől. Elő se veszem.


Számomra elképesztően nehéz megállni, hogy ne nassoljak. Imádom az ízeket, imádok enni. :-) És hiába lakom jól délben, délután már nyitogatom a hűtőszekrényt.......... 

Ha jókislány vagyok, készítek egy kis joghurtos-tejfölös-sajtos mártogatót uborkával, meg répával (ahogy egyik nagynénémtől tanultam :-), vagy megeszek néhány szelet sonkát, vagy iszok egy lowcarb gyümölcsjoghurtot. 

De ha rosszkislány vagyok, oda a napi diétám. Úgy, ahogy van.

Hát gondolkodtam, mi segíthetne rajtam:
››››› Fogadhatnék személyi testőrt, aki lesi minden mozdulatom...
›››› Rágcsálhatnék valami szénhidrátmentes nasit minden alkalommal és akkor nem kellene a lelkiismeretfurdalástól szenvednem...
››› Felhívhatnám anyukámat minden nap, hogy jól elpanaszkodjam, mennyire éhes vagyok, de még várnom kell az evéssel...
››Futhatnék gyorsan egy-két kört a ház körül, mielőtt előre nem kalkulált ételhez nyúlok. Ez még stresszet is old. 2in1.
› Ja, és tuti, hogy nem kellene annyi csodafinom ételt főznöm a páromnak, mert ilyenkor egyszerűen főzés közben is képtelen vagyok uralkodni magamon. Így történhet, hogy néha becsusszan egy kanálka tejszín, és a tésztát, burgonyát is meg kell ám kóstolni, mielőtt tálalom. Ha ne adj Isten süteményt sütök, akkor meg tutira nyakig ülök a krémes bödönben.

Gondolkodtam, mi segíthetne rajtam, de tulajdonképpen mindig a kifogásokat találom meg először, ha enni akarok. Úgyhogy semmi más, csak az önuralom. :-)

Futhatok egy kört, az csak időhúzás. Utána is megeszem a csokit, ha meg akarom.:-D
Személyi testőrre nincs pénzem, anyukámat meg nem fogom terrorizálni.
A szénhidrátmentes sajtot és társait mindig megunom. Az édesítőszeres csokoládékat meg nem bírja a pocakom (mert ha eszem, az nem egy kocka csoki, úgyhogy érthető módon azután két napig nem bírok felállni). 
A főzés meg...  ugyan. Miattam ne éhezzen a férfiember. :-D

Mi marad?

Igazából semmi más nem segít rajtunk, csak az ÖNURALOM.

Kontroll.
Mérleg.
Porciók.  -----------------------------------››››
Zöldség.  --------------------------------------››››

Miatyánk.

Ezen gondolkodtam.
Ezért írtam. 

Te hogyan gyakorolsz kontrollt a nassolás felett? 

üdv,
DiabGirl

2016. február 27., szombat

BetaChek

Mégis összejött. Nincs elegendő tesztcsík a táskámban, pedig a pótfelszerelésemre mindig figyelek, ha utazom. De most váratlanul csúszok a hazautazással két hetet...
Persze a recept itt van nálam.
Csak tudnék vele mit kezdeni országhatáron kívül is... :-D

Az Accu Chek Performance készülék most nekem az aktuális egyébként, nem favorit, de éppen ez a hazai támogatott. Megvan még a régi Active is, amit imádtam, és egy D-cont. 
És ez nagyon cool, csak mind Budapesten rejtőzik egy fiókban. 

Sokat utazom, szóval igazán eszembejuthatott volna korábban kicsit okosabban manőverezni a vércukormérőimmel, de mindegy, most szereznem kell valamit, mert egyelőre kb. 20 db tesztcsík van nálam a következő két hétre.

A norvégok nem szolgáltak Performance csomaggal. Van nekik Accu Chek Aviva, ami hasonló az enyémhez, meg valami Mobile nevű cucc is. Megmondom őszintén más típust nem is néztem.
Egyik sem tetszett, és ott vásárolni új mérőt vagy tesztcsíkokat egyébként is szörnyen drága. (Egyáltalán, élni drága.:-D)) Példa gyanánt elmondom: Norvégiában egy doboz Aviva tesztcsík háromszor annyiba kerül, mint maga a készülék. (Mivaaan??)
Offoltam.
Megjegyzem, ha már Norvégia, majd inkább körbe szimatolok glükóz szenzor és egyéb inzulin-pen/pumpa ügyben. Eddig nem tettem, pedig ők nagyon is toppon vannak az egészségügyben. És anyagilag is támogatnak mindenben.

De a lényeg, hogy nem vásároltam se vércukormérőt, se tesztcsíkot északon.

Később Máltára érkeztem. Szétizgultam az agyam, vajon lesz –e Performance számomra e napsütéses helyen? És ha igen, vajon rá tudom –e venni a helyi orvost egy ártatlan recept felírására? Vagy tényleg be kell beszerezzek egy vadi új felszerelést...?

Utóbbi lett.
Itt is két Accu Check mérőt ajánlottak, Active és Go. Felcsillant a szemem, mert hát előbbi az én régóta imádott kütyüm, csak majdnem száz eurót kértek érte. Plusz tesztcsík. 
Mit mondjak? A másikat meg se néztem. Pedig én végtelenül rajongok a márkáért. De ennyiért hülye lennék megvenni, amikor otthon negyed annyiba kerül.

Aztán mutattak két további opciót, féláron. Egy One Touch készüléket és egy Beta Chek G5-ot. Egyiket sem próbáltam soha, szóval miután jól utánaolvastam az interneten,  végül is felkaptam a Beta Chek-et. Azt írják, extrém pontosan, 5 másodpercen belül mér, és szuper memória kártyával működik. 
Lássuk a medvét.
A tesztcsík problémát legalább megoldottam.


ui: A készülékhez tartozó ujjbegyszúró szörnyű. Még jó, hogy van nálam egy szelíd, kompakt Accu Chek változat. :-DDD

üdv,
DiabGirl

2016. február 11., csütörtök

Lőttem vagy nem lőttem?


Beadni minden nap, azonos időpont(ok)ban a szükséges inzulin(oka)t, feljegyezni azt, számolni vele, tervezni a napot... Egyszerűnek tűnik, de nem az.

Főleg, ha közben elfelejted mit csináltál, vagy nem csináltál...

Korábban nem igazán izgultam túl az inzulinbeadás körüli teendőket. Ha éppen hajnal 5-ig buliztam a főiskolán, hát addig buliztam, aztán lefeküdtem aludni. Kit érdekelt, hogy reggel 8-kor bázist kellene adni. (??) Beadtam délben, vagy be se adtam. (Az étkezésekről inkább nem is írok.) Aztán persze csodálkoztam, ha másnap borult minden, hypoval meg hyperrel is. No comment.

A lényeg, hogy azóta sokat tanultam erről. Mennyit számít a pontosság? Melyik napszakban érdemes bázist adni? Egy adagban vagy megbontva? Hogyan éljünk túl egy 6-10 órás időeltolódást is akár a penes bázisadással? Mit jelent stabilnak maradni egész nap? Hogyan számoljak a gyorshatásúval? Mi történik két étkezés között? Satöbbi.

Egyébként már jól megy.

De azért mindig jön az a rutin.

Felkelek, mérek, bázist szúrok 8-kor, megiszom a tejeskávém, megnézem a telefonom majd felöltözöm.

Általában.


De... amikor hamarabb öltözöm fel, minthogy meginnám a kávém, vagy a mérés után mosok fogat, és nem a kávé után, vagy amikor még félálomban mérek, majd megmosom a fogam, vagy előbb böngészem a telefonom és jól elmegy az idő vele, neadjisten korábban kelek és 8-ig még leszaladok a boltba reggeliért, hirtelen nem látom, hol volt/van/lesz a bázis.

A reggeli rutinból szapora pulzus lesz, meg pánik, meg tízperces agyalás, hogy akkor most mi van?Mikor is adtam be a bázist? Beadtam -e egyáltalán? Aztán, ha be is adtam már a bázist, elkattogok azon, mi van, ha már másodjára adtam be? (És ilyenkor délig imádkozom, hogy ne kezdjek hypozni..)

Mit mondjak, mindez igazán fárasztó tud lenni. 

És ugyanez étkezéskor. Elég telefonálnom, miközben inzulint adok. Vagy elgondolkodni azon, mit főzzek holnap. De egy stresszesebb nap is olyan zombivá tesz, hogy nincs agyam, amivel visszaemlékezzek a szúrásra. És akkor jön a pánik megint. Most adjak akkor inzulint? Vagy várjak, míg mérek újra? És ha be is adtam, duplán adtam? Úristen, hol a cukros jegeskávém?? Tuti, ami tuti..

A következő mérésig meg még tízszer jól leizzadok, amíg meg nem nyugszom, hogy a pillanatnyi memória zavar nem okoz majd súlyos hypot.

Éppen ezért van néhány "szabály", amit a saját érdekemben, többé kevésbé igyekszem betartani:

1. Ébredés után igyekszem addig nem is mozdulni az ágyból, amíg tudatomra nem ébredek. Csak, hogy felfogjam, hol vagyok és hány óra van. Aztán jöhet a rutin.

2. Természetesen előfordulhat, hogy hamarabb iszom kávét, vagy mosok fogat, elvégre korábban is ébredhetek, nem tilos az. A lényeg, hogy tartsam magam a 8 órához, és ha szól az emlékeztető, üljek le, akár a konyha közepén, és adjam be a bázis inzulint, különben elvész az éterben és aztán majd gondolkodhatom, hányszor nyomtam szundit a telefonon...

3. És ami a legfontosabb, jegyezzem fel e nemes percet valahová. Telefon.. napló.. cetli.. valami. Mert akkor vissza tudom ellenőrizni magam.

Hát ennyi.
Ti hogyan oldjátok meg e memória-zavart?

Lehet, hogy csak nekem van.... :-DDD

üdv
Niki